Ez most egy rossz hangulatú bejegyzés lesz, mert egyrészt pocsék hangulatban vagyok (iszonyatosan fáj a térdem, ez a hideg nyálkás időjárás egy kínzás… fel is írtam magamnak, hogy ha majd a gyerek elég nagy lesz, költözzek el vmi melegebb éghajlatú országba).

Másrészt már egy ideje le akarom írni, hogy milyen változásokat okozott az életemben az, hogy nem tudok futni.

Ez szánandó nyavalygásnak tűnhet annak, aki nem űz semmilyen sportot olyan szinten, hogy az az élete egy jelentős részét elfoglalja. Arra gondolok, hogy az emberek nagy része egyetlen kilométert sem fut életében az iskolai kötelező Cooper-teszten kívül, mégis egész jól elvan. Azt kívánom, bár én is közéjük tartoznék, mert akkor most nem kellene keresztülmennem ezen az agónián.

Ezt nem lehet összefoglalni azzal, hogy „kurvára hiányzik a futás”.

Azt hiszem, azzal kezdem, hogy leírom, mekkora szerepe volt az életemben a futásnak.

19 éves korom óta futottam, eleinte több-kevesebb rendszerességgel, 27 éves koromtól már rendszeresen, hosszabb távokat 2009-től. Az első félmaratonomat 2010-ben futottam, az első (és sajnos eddig utolsó) maratonomat 2012-ben.

Ez nem egy ultrafutó teljesítménye, jól tudom, és nem voltam gyors vagy jó futó sem, de nekem elhihetitek, a futás fontos része volt az életemnek.

2013-ban, amikor lesérültem, épp a második maratonomra készültem. 50-80 km-t futottam hetente, havonta pedig bőven 300 felett. Minden második hétvégén valamilyen futóversenyre vagy futós eseményre mentem. Szabadidőm nem nagyon volt emellett, de nem is hiányzott. Időközben belenőttem egy szegedi futós közösségbe is, a társasági életem jelentős hányadát velük éltem ki. Élveztem ezt az életet, azt, hogy fitt vagyok és erős.

Ennek a közepébe rondított bele a sérülés 2013. szept. 9-én, pont két nappal a születésnapom előtt. (A sérülés nem állt összefüggésben a futással, és az én hibámból történt.)

Ezzel mindaz, amit fenn leírtam, egy csapásra véget ért. A hangsúly az „egy csapásra”-n van. Nem az történt ugyanis, hogy vissza kellett vennem a futásból (mondjuk, havi 300 km helyett csak 100-at futni), hanem egyáltalán semmit nem tudtam többé futni. Vége lett a mindennapos edzéseknek, a futós tervek mehettek a kukába, újra napirendre került a fogyókúra kérdése (amíg futottam, nem nagyon kellett néznem, mit és mennyit eszek), a futós eseményeket mostantól csak képen nézhettem, és azt sem nehéz kitalálni, hogy hová lettek a futós barátok…

Szokták azt mondani, hogy a sport függőséget okoz, nos, nekem kezdetben valóságos fizikai elvonási tüneteim voltak: nem tudtam aludni, állandóan pattanásig voltak feszülve az idegeim, fájt a fejem, sajogtak az izmaim.

A futás elhagyása iszonyatos űrt hagyott hátra az életemben. Mivel a futás olyan jelentős szerepet töltött be az életemben, logikus volt, hogy futóként határozzam meg magam (ahogyan más anyaként, ügyvédként vagy pénztárosként definiálja önmagát). Most úgy éreztem, a személyiségemnek egy hatalmas darabját vágták ki belőlem. Komoly válságba kerültem, és nem egyszer csak az tartott vissza attól, hogy dobjak egy hátast valami magas épületről, hogy ha nem sikerül, akkor még szánalmasabb kripli leszek, mint amilyen most vagyok.

Eddig futó voltam. Mostantól mi vagyok?

Nem tudom a választ.

Talán egyszer majd sikerül „bringásként” vagy „úszóként” gondolnom magamra, de egyelőre ennek nem látom nagy esélyét.

Sajnálom, hogy ez a poszt ilyen komorra sikeredett. Ígérem, a következők már vidámabbak lesznek, lesz sok-sok buli, haverok, fanta, szex a műtőasztalon és melegpornó is bőven.